A napokban elkezdődött egy vita a magyar minősítési rendszerről. A minősítési rendszer olyan, mint az SzMSz: mindenkinek van róla véleménye, és a világvégéig el lehet róla vitatkozni a mindenki számára elfogadható megoldás reménye nélkül. Ugyanazzal az erőfeszítéssel, ami ilyen vitákba megy, hatalmas dolgokat lehetne végbevinni. De sebaj, legalább erről írok most, úgyse írtám már a blogba három hete. (Egyrészt uborkaszezon van, másrészt meg lusta disznó vagyok, azért).
Kezdjük az elején
A mai minősítési rendszer alapját a Honinbo iskolában fejlesztette ki Honinbo Dosaku a 17. században. Persze ez az ötlet is Kínából ered, egy 3. századi Klasszikus művészetek című könyvből. Ez a könyv egy 9 fokú skálát ad meg a gótudás mérésére. Ha jól tudom, akkor ez az eredete a mai profi minősítéseknek is. (A p így a ping rövidítése, az, hogy "professional" is p-vel kezdődik, az egy véletlen egybeesés.)
A Honinbo iskola minősítéseiből csak a 2 danos és afölötti minősítéseknek volt igazi értelme, 1 danos minősítések árusítása a góiskolák egyik fő bevételi forrása volt. 1 dan fölött viszont az előrehaladás nagyon szigorú szabályok szerint ment. Általában mesterek ajánlásával lehetett följebb lépni, a magas danos minősítést pedig csak párosmérkőzéseken lehetett megszerezni. Nem igazán volt ennek leírt módja az Edó kori Japánban, a régi idők hagyományai és a kortárs mesterek tekintélye döntöttek vitás kérdésekben. 9 dant csak nagyon ritkán adtak ki, ez olyankor esett meg, amikor valaki egyértelműen legyőzte minden kortársát. Japánban 300 év alatt 10 mester érte el a 9 danos minősítést, a 8 dant is csak 16. Gyakran volt olyan időszak, amikor a legmagasabban minősített mester 7 danos volt.
A mai minősítési rendszerek
Japánban a 20. században jöttek rá, hogy a mesterek szintje alatt is van élet, és komoly igény van arra, hogy itt is legyen egy szintmérő. A kyu a 19. század végén jelent meg a dzsúdóban és a kendóban. A kyu minősítések eredetileg 10-ről indultak, és 1-ig tartottak, ezek szigorúan tanuló minősítések voltak, de a kyu-nak nincsenek olyan hagyományos határai, mint a ping-nek. Amikor én kezdtem gózni, akkor "hagyományosan" 35 kyuról indultak a kezdők Magyarországon. Aztán ez a "hagyomány" többször változott azóta.
A kyu és a dan minősítéseket először a kendó-ban standardizálták a 20.század elején. A góban az amatőr minősítések úgy lettek kialakítva, hogy a különbségük ideális esetben megadja az előnyköveket két játékos között. Az amatőr dan minősítések kicsit furcsán kerültek a rendszerbe, a Nihon Ki-In kezdte el osztani őket, és ez máig a japán gószövetség egyik legfontosabb bevételi forrása. Ez persze ahhoz vezetett, hogy a japán amatőr minősítéseket állandó infláció jellemzi.
Az utolsó pont, amit édemes ismerni a minősítési rendszerről, az a sakkból átemelt Élő-pont rendszer. Az Európai Gószövetség (EGF) a 2000-es évek elején választotta ki a rengeteg európai minősítési rendszer közül a matematikailag legstabilabbnak ítélt cseh pontrendszert. Az EGF pontrendszert 20 kyutól indul, és azzal a definícióval él, hogy az európai 7 dan (2650 pont) a professzionális 1 dannak felel meg (azaz 1p = 7d): így 20 kyutól egészen a világranglista csúcsáig számon tartja a versenyzőket. Kínában és Koreában is Élő-pont alapján tartják nyilván a játékosokat, de annak a pontszámnak nincsen semmilyen következménye sem a versenyekre sem a minősítésekre nézve. Az EGF pontokhoz egyenlőre csak ajánlott minősítések kapcsolódnak, azt általában a tagországok szabják meg, hogy milyen minősítési szabályok, ponthatárok kapcsolódnak az EGF Élő-pontokhoz, de az EGF erőteljesen támogatja, hogy a nagyobb versenyeken az EGF Élő-pontok alapján menjen a nevezés.
Szerintem...
Szerintem az a jó minősítési rendszer, ami a (1) gó hagyományainak és az (2) internet által megváltozott körülményeknek és (3) az európai szokásoknak egyaránt megfelel.
1, Ahogy a tudományos minősítéseket sem szokták elvenni, úgy a gós minősítések hagyományába sem fér ez bele. A távol-keleti minősítések egyik alapelve, hogy mindenki neve mellett csak a legjobb elért minősítése állhat (ez a minősítése). Szerintem ezt érdemes betartani Magyarországon is. A versenyeken a csoportbesorolás viszont mehet Élő-pont alapján, sőt, az ideális az volna, ha csak az éppen aktuális Élő-pont számítana, nem a minősítés, mert akkor kettőhatvány létszámú MacMahon csoportokat lehet alkotni. Ez jól kitalált számokkal a segédpontok teljes kiváltásához is vezethet.
2, Szerintem a legkomolyabb probléma az, hogy a minősítési rendszerek régi képződmények, amiket teljesen új kihívás elé állított az internet. Nagyon gyakori az, hogy az egész mezőny erősödik, de egymáshoz képest a relatív helyzet nem változik. Ez a régi játékosoknak és a feltörekvő újaknak is frusztráló élmény. A régi játékosokat elkedvetleníti, hiszen úgy tűnik, mintha visszafelé fejlődnének, pedig csak egyhelyben állnak. A régiek közül ezért sokan abbahagyják, így az újaknak nincs honnan pontokat szereznie, és ez egyre jobban besűríti a mezőnyt. Emlékeim szerint az 1-5 kyu-s mezőny 10 éve kb. 2 kővel gyengébb volt, mint ma. Ez a probléma persze egész Európában jelentkezik, és erre kellene egy okos megoldást kitalálni.
A minősítési bizottság (közgyűlés által elvetett) javaslata ebből a szempontból jó irányba mutatott, de szerintem ezt jobban ki kellett volna találniuk.
3, Szerintem semmi szükség külön magyar minősítési rendszerre 20 kyu felett. Egyre több európai ország veszi át az EGF pontrendszert, Közép-Európában talán már csak Magyarország ragaszkodik a saját minősítési rendszeréhez. Azon lehet gondolkozni, hogy maradjon-e a kezdőknek egy speciális minősítési rendszer 20 és 30 kyu között. (Szerintem igen, maradjon).
Az átállásnak meglenne továbbá az az előnye is, hogy innentől a minősítési rendszer problémájára fordított energiákat végre valami produktív, hasznos célra is lehetne fordítani...
