A gó játékról mindenkinek

Sokat gondolkoztam mostanában azon, hogy milyen erős lehet az európai gó. Egy több részes sorozatban próbálom körüljárni ezt a kérdést az elkövetkező hónapokban. Az első részben a gó és a sakk élmezőnyét összehasonlítva, a két játék különbségein keresztül próbálom megérteni az európai éljátékosok erejét.

Unokatestvérem, Antal Gergely nemzetközi sakk nagymester, a magyar ranglistán 26. helyen áll. Családi összejöveteleken gyakran szóba kerül  a versenyzés, a gó és a sakk különbségei és hasonlóságai. Érdekes látni, hogy, bár két egészen más műfajban nyomulunk, a tapasztalataink, főleg a  versenyzés pszichológiai tanulságairól eléggé hasonlók. Vannak persze alapvető különbségek, például a sakkban a gyakori döntetlenek a verseny állásának függvényében alapvetően más stratégiákat írnak elő feketével, és fehérrel. (Ebben a témában van egy érdekes cikk Lékó Péterről a 2011-es sakk EB döntetleneit boncolgatva) A döntetlen felajánlása egy olyan pszichológiai döntéshelyzet, ami egyszerűen ismeretlen egy gós számára.

Gergővel sokat beszéltünk a tanulásról, és arról, hogy milyen mélységek vannak a két játékban. A sakkban a megnyitási felkészülés, és az ellenfél stílusához illő megnyitás kiválasztása alap mindenkinek, aki egy kicsit is komolyan veszi a versenyzést. A góban viszont a begyakorolt megnyitásoknak nem az ellenfélhez, hanem a saját játékunkhoz kell inkább illenie.  Vannak persze a góban trükklépések, speciális csapdák, de ezeket nagyon ritkán lehet csak elsütni. A góban a megnyitásokat, josekiket sokkal inkább stílusgyakorlatként érdemes felfogni, mint egy követendő, kijelölt útnak, az ellenfélre pedig szinte lehetetlen hatékonyan felkészülni. A középjáték a sakkban a folyamatos olvasásról, míg a góban flexibilis, állandóan változó tervek kialakításáról szól. A végjáték sakkban nagyon gyakran előre el van döntve, a góban viszont itt van a legnagyobb szerepe a pontos olvasásnak. Így elég nehéz összehasonlítani a két játékban elért szintet, alapvetően különbözik a gó és a sakk természete, töténete.

Végül arra jutottunk, hogy alulól, egy kezdő felől nézve nagyjából ugyolyan magasra juthatunk, ugyanolyan komplex stratégiai és biztos technikai háttérrel játszunk. A piramis csúcsához viszont ő egyértelműen közelebb áll sakkban, mint én góban. Ő, ha a világbajnokkal játszik, és a döntetlen a célja, akkor világossal ezt jó eséllyel tudná hozni, (főleg, ha az ellenfélnek is elég ez az eredmény) és sötéttel is volna esélye ezt elérni. Én nem tudok hasonlóan látványos eredményt felmutatni góban. Ez valószínűleg azért van, mert a gó mélyebb játék abban az értelemben, hogy sokkal nagyobb az út a kezdőtől a világbajnokig. Erről a gondolatról bővebben Mérő László Észjárások című könyvében lehet olvasni. Nagyjából arról van szó, hogy a góban több klasszis van, mint a sakkban. (Egy klasszis különbség - definíció szerint - azt jelenti, hogy a jobb játékos 60% valószínűséggel nyer a gyengébb ellen.)

A góban a döntetlenek hiánya miatt nagy átlagban sokkal kiszámíthatóbb a papírforma, mint a sakkban, viszont jóval nagyobb a szórás két nagyjából hasonló erősségű játékos között. Nekem például sose sikerült igazán megszoknom Balogh Pál stílusát, szörnyű eredményeim vannak ellene, de vannak olyanok, mint például Pavol Lisy, aki többször megverte már Pált, de nem tudott még partit fogni ellenem. A góban az egyéni stíluskülönbségek és a pszichológiai gátak nagyon erősek tudnak lenni. Go Seigen a jubangokról azt mondta egyszer, hogy egy hosszú párosmérkőzésen (és 10 játszma a góban már hosszúnak számít!) általában kinyílik egy olló, ami sokkal drámaibb különbséget okoz, mint ami a játékosok valós erőkülönbségéből adódna. Ehhez képest a sakkban sokkal kiegyenlítettebbek szoktak lenni a párosmérkőzések, például Kaszparov és Karpov 1985-ös legendás világbajnoki párosmeccsére sokan úgy emlékeznek, hogy Kaszparov lemosta Karpovot, pedig a végeredmény egy 12-12-es döntetlen után 13-11 volt csak Kaszparov javára, és a címvédések is mind nagyon szorosak voltak.

A sakkot és a gót összahasonlítani olyasmi lehet, mint a 100 méteres sprintet és a maratont. 100 méteren egy tizedmásodperc már hatalmas különbség, a maratonban még egy perces különbség is szorosnak számít. A góban ritkábbak a meglepetések, és a kisebb tudásbeli különbségek is nagyobbnak tűnnek a sakkhoz képest. Talán ez az egyik oka annak, hogy az európai gó eredményeit és erejét gyakran hajlamosak vagyunk alábecsülni. 

A jövő héten egy saját élményemet szeretném bemutatni, ami nagyjából segített elhelyezni saját magamat a gó piramisában. A következő részekben szeretnék írni az európai profikról, inseikről és azokról, akik sose tanultak a Távol-Keleten és Európában lettek erősek. Ennek kapcsán utánamennék annak, hogy létezik-e európai stílus, mik a gyengeségeink, erősségeink. Szintén egy érdekes téma az Európában élő profi erősségű koreai ex-inseik eredményei az Európaiak (főleg Balogh Pál) ellen. Megpróbálom egyszer megérteni az Aguillar-csodát is. Sokat gondolkoztam még az európai hivatásos gó esélyeiről, erről is szeretnék írni valamikor. A témák még nem véglegesek, csak az, hogy az elkövetkező pár hónapnak ez lesz a központi témája a blogon.

A 2006-os film gyönyörű képeken mutatja be a gó hagyományos japán szertartásait. A film nagy erénye, hogy a csapongó benyomásokon keresztül beleláthatunk egy gómester világába, ahol a gó a tökéletesség és a harmónia keresésének az eszköze egy tökéletlen és szörnyű korban.

A film Go Seigen (1914-) önéletrajza alapján készült. Go Seigen Kínában született, 14 éves korában költözött Japánba, mikor Kínában már nem maradt senki, aki góban megszorongatta volna. Segoe Kensaku tókiói góiskolájában is hamar ő lett az egyik legelső tanítvány. Élete csúcspontján minden ellenfelét egy kő előnyre kényszerítette. Bár egy 1961-es baleset miatt nem tudott többé versenyezni, azóta is elismert tanárként dolgozik, mesterek generációinak adta át egyedi, harmóniát kereső szemléletét a góról. A baleset óta eltelt 50 évben általánosan elfogadott vélemény lett, hogy Go Seigen olyan csúcsra ért a góban, amit megközelítedni is csak néhányan tudnak.

Két évre rá, hogy Go Seigen Japánba költözött, kitört a japán-kínai háború, és Japán pár év alatt elfoglalta Kína nagy részét. A háborúban rengeteg szörnyűség, tömeggyilkosság történt. Ilyen feszült hangulatban egy kínainak konkrétan életveszélyes volt bármiben is jobbnak lenni a japánoknál. Go Seigen mégis Japánban maradhatott, mert a góiskola a béke szigete volt a káoszban, menedék, ahova nem jutott be a tomboló nagyjapán nacionalizmus. De a történelmet nem lehetett feltartóztatni, a második világháború végén az iskola felbomlott. Go Seigen, aki az iskolában egyedül a gónak élt, minden gondolata és tudása fekete és fehér kövekről szót, hirtelen az utcán találta magát. A film fő kérdése, hogy hogyan reagál egy burokban nevelkedett szent arra, amikor az élet éppen a legszörnyebb arcát mutatja felé.

A gómester a 2007-es Sanghai Nemzetközi Filmszemlén a legjobb reldező és a legjobb film díját is megnyerte. 

Páran kérdezték, hogy mit ábrázol a szobor a blog fejlécében. A szobor a kelet-kínai Quzhou város melletti Lanke hegyen (烂柯山 Lankeshan) egy taoista szentélyben van. Mellette, egy másik barlangban van a világ legnagyobb gótáblája. Lankeshan a kínai taoizmus egyik szent helye, a legendák szerint ezekben a barlangokban élnek a halhatatlanok. A hegy tele van ősi taoista és buddhista templomokal, a legrégebbi a hatodik századból való. Több forrás szerint ez a környék volt a gó bölcsője az ősi Kínában. 

A gó szentély egy ősi legendának állít emléket. Az egyik legrégebbi írásos említés a góról egy ezeréves taoista történetben maradt fenn. Élt egyszer egy Wang Zhi nevű favágó, aki a Lankeshan egy barlangjában ráakadt a halhatatlan tündérekre, amint éppen góztak. Wang Zhi szerette a gót, és viszonylag ritkán látott halhatatlanokat gózni, így ott maradt pár órát, amíg befejezték a játékot. Mikor indulni készült, látta, hogy a fejszéjének a nyele elkorhadt. Ennek nem tulajdonított komolyabb jelentőséget, de mikor visszaért a falujába furcsán megváltozott minden. Bement a házába, de idegenek jöttek vele szembe. Megijedt, átment a szomszédjához, de ott is csak ismeretlen emberek laktak. Végül a házának lakói elmesélték neki, hogy a dédnagyapjuk egy fiatal favágó volt, aki elment az erdőbe, és sose jött vissza; elég ráérősen góztak a halhatatlanok. 

A lankeshani halhatatlanok gózása népszerű témája a kínai festészetnek, irodalomnak is. Évszázadok óta sokakat érdekelt, hogy hogyan gózhatnak a halhatatlanok, például a pár hónapja közölt egész táblás szeki is egy ilyen fantázia szüleménye. A korhadt fejszenyél a gó egyik szimbólumává vált, kínaiul lanke, japánul ranka koreaiul nanga. A legenda máig az egyik legfontosabb folklórja a távol-keleti góéletnek: a Nemzetközi Gószövetség magazinja a Ranka címet kapta, és 2006 óta Kína egyik legfontosabb versenye a Lanke-Quzhou kupa lett.

A fejlécképet ezért a történetért választottam: a szobron a halhatatlan tündérek góznak. Viszonylag ritkán lépnek, nem csoda, hogy Wang Zhi kissé elkésett. Arra emlékeztetnek, hogy bárki halandó játszhatja ugyan a halhatatlanok játékát, de érdemes figyelnie a fejszéje nyelét, nem indult-e korhadásnak közben.

Az írás kínai hivatkozásait Google translate segítségével fordítottam, remélem helyesen.

Amikor 2010-ben a kínai elnök Amerikába látogatott Obama elnök egy amerikai készítésű gókészletet adott neki ajándékba. Ez egy fontos szimbolikus lépés volt az amerikai diplomácia részéről: megmutatta, hogy Amerika érti, ismeri ezt a játékot. Sőt, idén a kínai elnök fogadására meghívták az Amerikai Gószövetséget is. A delegációban ott volt egy emigráns kínai 9 danos gómester, Feng Yun is, aki New Jersey-ben gó iskolát alapított: szinte úgy érzi az ember, hogy Amerika ezekkel a gesztusokkal kihívta Kínát egy globális méretű gó mérkőzésre.

A kínai stratégiai gondolkozás kialakulását alapvetően Sun Tzu nevéhez szokták kötni. Az ő egyik alapgondolata, hogy a háború és a diplomácia egymás kiegészítései. Eddig a felismerésig az európai stratégiai gondolkozás is eljutott a felvilágosodásra, elég Carl von Clausevitz porosz hadvezér híres mondására gondolni: "A háború a diplomácia folytatása más eszközökkel." Ebben a gondolatban viszont rejtve benne is van a lényegi különbség a kínai stratégiai gondolkozáshoz képest: Nyugaton a diplomáciát és a háborút más eszközökkel vívják, éles az elkülönülés a háborús és a békebeli logika között. A kínai gondolkozás viszont ódzkodik az éles váltásoktól, a tankok lassan kanyarodnak.

Sun Tzu a taoista hadviselés mestere volt, sokat idézett könyve, 'A háború művészete' egymondatos összefoglalója Clausevitz nyomán így hangozna: A háború a diplomácia folytatása ugyanazokkal az eszközökkel. Háború és béke a történelem két véglete, de hogyan írhatnánk le csupán ezzel a két véglettel például Kína és Taivan viszonyát? A  célok és stratégiák viszont háborúban és diplomáciában is hasonlóak, ezeket nem morális megfontolások, hanem a környezet egyszerű logikai kényszerei szülik. Egy gójátszma történetét úgy is elmesélhetjük egy kezdőnek, hogy két ország próbál elfoglalni egy lakatlan szigetet, a játszma története lépésről lépésre ennek a képzeletbeli szigetnek a történelme, ahol békés korszakok és háborúk követik egymást. Ez a gondolat pedig nagyon illik Sun Tzé-hez: őt sem az egyes csaták kimenetele, hanem a történelem alakulása érdekelte.

 A Life magazin egy 1942-es számában találtam rá az első olyan nyugati hírre, ami a gó mélyebb stratégiai jelentőségéről szól. Az amerikai magazinban a japánok megállíthatatlannak tűnő előrenyomulását próbálták meg kicsit naívan a gón keresztül megérteni.

Az első komolyabb kísérlet a kínai politika és a gó kapcsolatának megértésére 1969-ből származik Scott A. Boormantól. Ő volt az első, aki úgy érezte, hogy amikor a távol-keletiek a nyugatiakkal találkoznak, akkor nem ugyanazt a játékot játsszák, és ezt vélte felfedezni az éppen akkor tetőző  vietnámi háborúban is.

Mind közül a legtöbbet idézett és legigényesebb összefoglaló munka ebben a témában David Lai 2004-es tanulmánya. David Lai javasolta az amerikai külügynek, hogy a hagyományos amerikai analógiák mellett próbálják a gót is figyelembe venni egy új amerikai külpolitikai stratégia kialakításában. A nyugati stratégiai gondolkozást mostanáig alapvetően a sakk (erő alapú harc) és a póker (kockázatelemzés) analógiái határozták meg. A góban viszont ezek a fogalmak másként jelennek meg. A túlerő például csak egy körülmény, amivel a megfelelő stratégiát választva fel lehet venni a küzdelmet. A megfelelő stratégia logikusan ez: mindenáron kerüld a nyílt háborút, de tartsd fenn a feszültséget, hogy az ellenfél kénytelen legyen túlerejét apróbb, egyenként legyőzhető egységekbe csoportosítani. Az amerikai hadsereg Vietnámban tíz éven keresztül csak a döntő ütközetre várt, míg végül vert sereggként távozott anélkül, hogy egy nagy csatát is elvesztett volna. Ez a fajta hadviselés egyértelmű annak, aki a gón nőtt fel, de a nyugati gondolkozásnak kicsit szokatlan: mostanában például terrorizmusnak is szokták hívni.

A nyugati gondolkozásban a sakk, a keletiben a gó hatását lehet felismerni. A sakkban a játszma előrehaladtával egyre kevesebb figura él túl, a góban viszont egyre több kő kerül a táblára. Kína növekvő ereje láttán sokan egyre komolyabban gondolják: a siker kulcsát a góban lehet megtalálni. Nem is biztos, hogy olyan rossz lesz, ha a jövőben a világpolitikát a sakk-logika helyett a gó-logika fogja uralni.

Aki gózni kezdett, előbb utóbb rájön, hogy a gó nagyon mélyen összefügg a távol-keleti kultúrával. Mikor 3 kyus lettem egy időre megálltam a fejlődésben: akármit csináltam, mindig ugyanaz volt az eredmény, nem ment. Ebben az időben olvastam el először a Tao Te Kinget. Valahogy éreztem, hogy ez a kis könyvecske mélyen összefügg a góval, de hiányoztak a konkrét példák. Emlékszem, az egyik kedvenc versszakom ez volt:

48
A tanuló gyarapszik naponta;
az út-on járó csökken naponta.
Csökkenés, tovább-csökkenés:
eredménye a nem-cselekvés.
Mindent végbevisz a nem-cselekvés.
A világot tétlen tartja kézben.
Aki tevékeny,
a világot nem tartja kézben.
(Weöres Sándor fordítása)

Aztán lassan találtam pár példát, és közben elkezdtem megint fejlődni, 3 kyuról fél év alatt 4 danig jutottam. Nem tudom, hogy az erősödésben mennyit segített a Tao Te King, mindenesetre azóta szeretek a góra egy taoista játékként gondolni. Egy hete volt egy feladvány, ami a nem-döntésről szólt. Most jöjjön a megoldás!

Első körben két vitál pont ugrik be az embernek: A és B.

Ha fekete A-ra lép, akkor fehér B öl, ha fekete B, akkor pedig fehér A után hal meg a sarok. A két vitál pont miai (páros lépés: ha az egyiket fekete lépi, a másikat mindenképpen a fehér kapja). Ez az egyik alaphelyzet, amikor a nem-döntés a jó döntés.

Megoldás:

Fekete 1. lépése egy zseniális teszudzsi.  Ez az a lépés alapvetően felforgatja az állást. Fekete nem tudott dönteni A és B között, tehát feltett egy okos kérdést: hogy ha fehér D-n fogja el a két követ, akkor fekete B-vel él meg, ha fehér C, akkor fekete A-val él meg.  Lásd a két következő ábrát!

Ez pontosan az a helyzet volt, amikor az ellenfél válasza dönti el, hogy melyik módon lehet megélni. A góban nagyon gyakori ez a fajta gondolkodásmód, remélem érezhető, hogy a Tao te King 48. fejezete hogyan kapcsolódik ehhez az álláshoz.

(Érdekes kérdés, hogy mi történik, ha fekete a döntés után kérdez, azaz először meglépi A-t vagy B-t, és utána húzza ki az egy követ. Ezt ki-ki ellenőrizze meg magának)

Ez egy kínai parti a 17.századból. Érdemes tudni hozzá, hogy egészen a modern időkig a gótábla kiinduló állásában a két-két szembelevő 4-4 ponton már a játszma elején voltak kövek, és nem volt egyértelmű szabály arra, hogy fekete vagy fehér kezd.

Ez a mérkőzés egy 1634-es kínai könyvben jelent meg "A halhatatlan nők hiteles játéka" (仙姑真迹) címen. A könyv szerzője Zu Chang, címe: "A bűngép millió osztálya". Nem lövöm le a poént, nézzétek végig a partit, megéri!

http://gokifu.com